Második fejezet, amelyben arról lesz szó, hogy az őseinket ért elnyomások és bántások hogyan öröklődnek tovább, milyen az, amikor egy közösség traumatizálódik, és ez hogyan befolyásolja az egyének viselkedés- és gondolkodásmódját. 

Nehéz erről a témáról objektíven írni, hiszen az elmúlt évek során olyannyira elterjedt a traumáról szóló irodalom, podcast, youtube videó, cikk és előadássorozat, hogy mint minden “túlbeszélt” dologgal kapcsolatban, egyszer csak elveszítjük az érdeklődésünket és immúnissá válunk. 

A közösségek, népek traumáiról, ugyanakkor, csak történelmi keretezésben beszélünk, vagyis sokkal kevesebbet arról, hogy egy népcsoport több száz éves tapasztalata hogyan hat a csoportot alkotó egyének gondolkodás- és viselkedésmódjára, van-e bármiféle összefüggés az őseink létélménye és a mi aktuális, jelenidejű mükődésmódunk között. 

A transzgenerációs trauma kutatói szerint van ilyen összefüggés. A rasszizmus, például, a kollektív trauma megnyilvánulása, ami továbbadódik, újratermelődik és egy idő után elveszíti az eredeti kontextusát, vagyis önálló életre kel. 

Fontos megjegyezni, hogy a trauma nem az az esemény, ami megtörténik az egyénnel (közösséggel), hanem az, ami az esemény hatására az egyénen belül történik. Gyakorlatilag minden olyan eseményt követően kialakul a trauma, ami meghaladja a szervezet válaszkészségét, áttöri a védekező gátakat, amelyek védik a szervezetet a túlingerléstől és ekképp tehetetlenséget okoz. Hosszú távon a trauma megtámadja az integrációs képességünket. 

Na de, milyen traumákat éltek át a cigányok? Mit tapasztaltak évszázadokon keresztül, ami a közösséghez tartozó egyének válaszkészségét csökkentette, túlingerlést okozott és tehetetlenséget, ami végső soron az integrációs képességüket csökkentette?

A romák (cigányok) valamikor a 9. és a 14. század között érkeztek Európába Indiából. A mai Románia területén 1385-ból maradt fenn az első történeti forrásunk, földrajzilag meghatározott közösség voltak. Moldvában és Havasalföldön az első említés idején már rabszolgák voltak. Az állam rabszolgái, az ortodox egyházé és a nemeseké/bojároké, mindenesetre, a cigányok (=rab) romániai rabszolgasága közel 600 évet tartott, 1856-ig, amikor Románia, utolsóként Európában, eltörli a cigány rabszolgaságot. 

A rabszolgaság önmagában is traumatizál egy közösséget, hiszen teljes generációk nőttek fel és haltak meg azzal a tudattal, hogy semmilyen önrendelkezési joguk nincsen, ahogy nincs tulajdonuk sem, szabad akaratuk és választási lehetőségük sem, vagyis generációkon keresztül hiányzott a biztonság tudata a közösségből, ami közismerten a legfőbb oka a trauma kialakulásának. 

Egy adott közösségen belül minél több egyén él át hasonló traumát, különösen ha ez évszádokon át tart, annál inkább jellemző lesz a közösség egészére az erőforrások egyirányú koncentrációja és a bizalom hiánya minden eseménnyel és külső emberrel szemben. 

A romániai romák helyzete azonban nem javult a rabszolgaság eltörlése után sem, és bár a felszabadított rabszolgákat pénz illette volna, a romák ezt sem kapták meg, vagyis, az állam már akkor kivonult a gondoskodó feladatok mögül, és magára hagyta az egyént és a közösségeket, hogy boldoguljanak ahogy tudnak. 

Ennek a “boldogulásnak” egyenes következményében alakultak ki a gettók, a perifériára szorul elszegényedett és kirekesztett közösségek, ahol értelemszerűen tovább öröklődött a nyomor, nőtt a natalitás és a bűnözés. Sikeres roma inklúziós projektek egyik alapvetése, hogy a közösségben csak azután kezdődik el igazi építkezés és változás, miután a közösség tagjai bízni kezdenek azokban a személyekben, intézményekben, csoportokban, akik a változás eszközei lehetnek.   

És ha még mindig nem tartanánk a fentieket elég magyarázatnak arra, hogy miért van a roma közösség tagjainak az agya túlélési üzemmódba ragadva, akkor az őket ért számtalan törvénytelenségre, igazságtalanságra és kiszolgáltatottságra rátevődik a roma holokauszt, amelyet csak nemrég, a 90-es évek elején ismertek el, az áldozatok számát 200.000 és 2.000.000 roma etnikumú emberre becsülve. 

Lefordítva mindezt hétköznapi magyar nyelvre, roma gyerekek milliói évszázadok óta úgy születnek, hogy már a fogantatásuk is lehet, hogy egy erőszak következménye, az anyjuk nem jut megfelelő információhoz és tájékoztatáshoz, valamint egészségügyi ellátáshoz a terhesség ideje alatt, a születésük történhet medikalizálva vagy egy járdán, annak függvényében, hogy az éppen szolgálatos orvosi személyzet mennyire bírja leküzdeni az előítéleteit, de még azelőtt, az anyját a kórházban folyamatosan tegezik, kioktatják és megszólják a nővérek, hogy miért ilyen fiatal, miért nem tud írni vagy olvasni, hol az apa, miért hagyta magát felcsinálni, majd születése után néhány perccel kicsit megkacagják a kapott neve miatt, amivel aztán később egyébként is lehetetlenség lesz beilleszkednie a többségi gyerekek közé, majd élete első évében kizárólag olyan élmények érik, hogy az utcán megszólják a szüleit, elhessegetik az anyját, megalázzák majdnem minden interakcióban, alig rejtett undorral beszélnek vele, meggyanúsítják lopással, olyan feltételeket támasztanak feléje, amit nem ért és nem tud teljesíteni, és idővel egyre világosabbá válik számára, hogy ő és az a másik gyerek a játszótéren olyan nagyon különböznek, hogy elképzelhetetlen, hogy valaha közük legyen egymáshoz. 

Az a gyermek, amelyik már az őseitől örökli a trauma okozta elváltozásokból fakadó viselkedésmintákat, amelyeket a saját felnövekedése csak tovább súlyosbít, eleve hihetetlen hátránnyal indul abban a társadalomban, amelyben szemernyi tudás vagy elfogadás sincs az ő traumáival szemben. Felnőttként leggyakrabban olyan viselkedésformákkal fog operálni, amelyek a túlélésből és a félelemből táplálkoznak: a többségi társadalom tagjai a legfélelmetesebbek, náluk van minden hatalom és eszköz, amivel pillanatok alatt visszaállíthatják azt az állapotot, amikor az ősei traumát szenvedtek el. Gyakorlatilag folyamatosan készenléti állapotban léteznek, az alapvető létélmény az, hogy nem tudhatják, mikor éri őket elutasítás, megalázás, rendreintés, kioktatás, lenézés vagy abúzus. Mi maradunk örökké az opresszor és az elnyomó, a hozzánk való viszony ebből a “tudásból” származik. Ha ügyeket kell intézni vagy orvoshoz kell menni, akkor sokan kell lenni és hangosnak, mert aki egyedül van és halk, azt elküldik és nem hallgatják meg, nem is érti mit akarnak tőle. Ha kell valami, meg kell szerezni, mert nincs holnap és jövő hét, túlélés van és az adott pillanat. És az elnyomónak akkor is sokkal több marad. 

Az érzelmek intenzívebbek, a félelem erősebb, a düh agresszívebb, mint amihez a “civilizált” közösségekben szokva vagyunk, és mivel semmit sem tudunk arról, milyen mechanizmusok hívják életre ezeket a viselkedésformákat, nem is teszünk semmit, hogy trauma szenzitív beavatkozásokat és programokat vigyünk véghez. Éppen ellenkezőleg: a tanult undorunk és rasszizmusunk csak újabb muníciót kap, amely pont úgy öröklődik tovább, és dekontextualizálódik, mint a trauma maga. 

A félelemből, ismeretlenségből fakadó elutasítás ördögi köre azonban megtörhető. Kezdésnek nem kell hozzá több, mint az előző cikkben említett kíváncsiság, és abból sem túl sok, csak épp annyi, amennyi elég ennek a cikknek az elolvasásához és az információk befogadásához. Ha tudjuk, hogy egy számunkra félelmetesnek ítélt személy miért úgy viselkedik, ahogy, akkor talán könnyebb megérteni a szándékait is, amelyek legtöbbször pont olyan ártatlanok, mint a mi szándékaink, csak épp sokkal kevesebb eszközük áll rendelkezésre, hogy ezt a normalizált módon jelezzék. 

A cikksorozat a “pRObléMA?” elnevezésű, a romákkal szembeni előítéletek leküzdését célzó érzékenyítő projektünk keretében készül, amelyet a romániai Nemzeti Kulturális Alap támogat. A cikksorozat célja a romákkal kapcsolatos “tudásunk” gazdagítása, az előítéleteink megértése és az elutasításunk mértékének csökkentése azáltal, hogy biztosnak hitt meggyőződéseket árnyalunk vagy más megvilágításba helyezünk.