Első fejezet, amelyben arról értekezünk, hogy mit jelent a cigányokkal szembeni elutasítás, honnan származik, hogyan érthetjük meg a saját reakcióinkat, ha esetleg változtatni szeretnénk rajta.  

A gyűlölet annyira erős szó, hogy legtöbben határozottan elzárkóznak tőle, sokan szó szerint értik, néhányan megsértődnek, legtöbben tagadják, így minden – témához kapcsolódó – beszélgetésnek a legrosszabb indítója. 

És mi mégis ezzel kezdünk. Mert a rasszizmus, még a magunk előtt is rejtett formája, egy mindennapi működésmód, a legtudatosabb embernek is sajátja, és leküzdhetetlen anélkül, hogy legalább a szobánk magányában ne tudatosítanánk, hogy mi is rasszisták vagyunk. 

Miről is szól ez?

Tudományosan annyiról, hogy valamikor a 19. század közepétől indul annak a normalizálása, hogy egymástól nagyon eltérő emberi fajok léteznek, és ezek a fajok sajátságos tulajdonságaik révén (bőrszíntől viselkedésformákon keresztül szokásokig) nem csak megkülönböztethetőek, hanem elhelyezhetőek egy értékrend skálán, vagyis vannak értékesebb fajok és kevésbé értékes fajok. Sikerült ezt a gondolkodásmódot annyira elterjeszteni, hogy ma már az “anyatejjel szívjuk” magunkban azt a láthatatlan tudást, miszerint ki számít értékesnek és ki értéktelennek, általában első ránézésre, egy adott rasszhoz való feltételezett tartozása alapján. 

Nyilván, ma már azt is tudjuk, hogy minden ember egyetlen fajhoz, a Homo Sapiens-hez tartozik, ezen belül vannak különböző kategóriájú emberek, és az értékrendbeli megkülönböztetés nyílt, intézményes vagy rejtett formái nagyjából mindenkire nézve, aki egy-egy ilyen kategóriába sorolható, vagy ilyen közösségben él, rossz, vagy idővel rossz lesz. 

A cigányok vagy romák határozottan abba a csoportba tartoznak, akikről évszázadokkal ezelőtt kialakult, hogy ők a “rossz fajhoz” tartoznak, ekképp nincs helyük a “jó faj” közelében, így aztán mindent elkövetünk több száz éve, hogy lehetőleg a közösségeink, társadalmaink, családjaink, lakóhelyünk, boltunk, utcánk keretein kívül maradjanak. Ennek a kirekesztésnek számos módja van, a beiskoláztatás vagy a letelepedés megtagadásától, a rabszolgaságon keresztül a mai rejtett rasszizmusig, amit a legnehezebb magunkban felismerni vagy tetten érni. 

Milyen típusú rejtett elutasítás, kirekesztés, megbélyegzés zajlik bennünk, amikor úgy vagyunk rasszisták, hogy közben azt hisszük, nem vagyunk azok?

Például, amikor elmesélünk egy történetet egy gyerekről, aki pancsolt egy szökőkútban, vagy egy emberről, aki lelépett a járdáról és nekünk fékezni kellett, akkor kötelezően mellé tesszük, hogy cigány volt. A történet szempontjából irreleváns etnikai hovatartozást beemeljük a diskurzusba. 

Vagy, amikor vásárolunk, és bejön a boltba egy roma ember vagy család, és mi arrébb lépünk, rátesszük a kezünket a táskánkra, a kiszolgálóval együtt követjük a szemünk sarkából, hogy mit csinál, merre megy, mit néz és fog meg. 

Vagy, amikor a negyedik emeleten élő lakrész tulajdonosa azzal fenyegeti a lakóközösséget, hogy ha nem engedik beépíteni a tetőteret, akkor eladja a lakását egy cigánynak. 

Vagy, amikor aláírást gyűjtünk, hogy ne költözhessen a szomszédunkba roma család, vagy csendben felkeressük az iskolaigazgatót, hogy ne engedje beiratni a mi gyerekünk osztályába a 7 éves roma kislányt. 

Vagy amikor mesélünk egy roma emberről, családról, akivel személyes jó kapcsolatunk van, és folyamatosan kiemeljük, hogy rendes, dolgos, tiszta emberek. 

Észleltetek már magatokon is ilyen attitűdöt?

A rejtett rasszizmusnál talán még trükkösebb az intézményes vagy strukturális rasszizmus, mert ezt nem is látjuk igazán, elgondolkodni sem tudunk rajta, és ha véletlenül igen, alig van eszközünk (tudásunk, merszünk), hogy szóvá tegyük és változást kérjünk. 

Intézményes diszkrimináció például az, amikor az ügyintézést jogilag nyitottá és elérhetővé tesszük minden állampolgár számára, megkülönböztetés nélkül, viszont, ha valaki nem igazodik el az adminisztratív világban, annak nem segítünk. Vagyis, töltse ki, fénymásolja le, nyomtassa ki, kérje ki, adja be, fűzze le, vegye meg, majd jöjjön vissza, iktatjuk, majd válaszolunk, ne tébláboljon itt, mire vár még, nem az én dolgom kitölteni maga helyett, miért nem tanult meg írni és olvasni. 

A miért nem tudnak a romák ezt vagy azt és miért nem csinálják így vagy úgy, ahogyan mi, “normális” (gyakori kifejezés) emberek csináljuk, illetve, az “én is szegény családból jövök, mégis sikerült nekem az élet” a rasszizmusnak egy következő, emelt szintje, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja azt történelmi, szocializációs, kulturális hátteret, ahonnan a kirekesztett, gettósodott, diszkriminált emberek jönnek és olyan feltételek mentén akar egyenlő lenni, amelyek eleve egyenlőtlenek. 

Ennek a magatartásnak van egy politikai vetülete is, és ez azért fontos, mert olyan reakciók, amelyekről azt hisszük, hogy természetesek, tapasztalaton alapszanak, mindenki így van velük, tehát a magyarázat valahol a természet rendjében keresendő, ezek mind tanultak, belénk sulykoltak, generációkon keresztül interiorizálódtak, vagyis magunkévá tettük és már nem is gondolkodunk azon, hogy másképp is lehetne. 

Romániában 2010 után kezdődött hangsúlyosan annak a neoliberális ideológiának a gyakorlatba és közbeszédbe ültetése, amely a szegénység kriminalizálásához vezetett. Vagyis, beindult egy olyan beszédmód (sajtó által népszerűsítve) és törvénykezési hullám, amely azt mondta, hogy csak az szegény, aki nem dolgozik, aki lusta, érdektelen, szeret a nyomorban élni, és az ne is egyék, egyszóval: bűnné vált szegénynek lenni. Az állam megróbálta maximálisan kivonni magát a felelősségvállalás alól, és minden problémát egyéni gondnak, mulasztásnak beállítani. 

Ennek a beszédmódnak a leglátványosabb példája a “szociális segélyből élők” elleni hadjárat lett, amelyet aztán egy teljes ország vett át, és ma úgy használjuk ezt a kifejezést, hogy nemcsak a tartalmát nem értjük, de történetesen még csak nem is igaz. 

A szegénység bűnné emelése/alacsonyítása alapvetően két célt szolgált: egyrészt az állam fokozatos kivonulását indokolják vele (elfogadhatóvá téve ezt a kivonulást, lesöpörve annak megkérdőjelezését) a gondoskodó feladatok mögül, és ezeknek a teljes ráruházását az egyénre (te vagy a magad sorsának kovácsa, és ha nem sikerül az élet, a hiba benned keresendő), másrészt a munkaerőpiac lyukainak betömését. A cél az, hogy az emberi erőforrást olcsó és mindig rendelkezésre álló munkaerővé változtatni. Ennek érdekében születtek olyan törvények, hogy elveszíti a szociális segélyt az, aki visszautasítja az első munkaajánlatot, vagy azok a költségvetési intézkedések, amelyek fokozatosan csökkentik, illetve a bruttó minimálbér alakulásához nem viszonyítják a kötelező minimális jövedelem összegét. 

Tehát, aki szegény, az egyrészt a saját hibájából szegény, másrészt dolgozzon, mert akkor nem lesz szegény, harmadrészt dolgozzon akármit és akármilyen körülmények és feltételek mellett, mert ez így természetes, negyedrészt, így majd megszűnik a szegénység. 

Ennek a tételnek az egyik legérdekesebb ellentmondása, hogy az Európai Unió tagállamai között pont Romániában a legmagasabb a “dolgozó szegények ” aránya, vagyis azoknak az embereknek a száma, akik annak ellenére is szegények maradnak, hogy dolgoznak. 

A romák esetében a szegénység, mint bűn tovább tetőzik a cigányság, mint bűnnel, vagyis nem csak azért haragszunk (gyűlöljük őket) rájuk, mert önhibájukból szegények, hanem még azt is tudjuk róluk, hogy az önhibájuk csúcsa az, hogy cigányok, tehát azért nem akarnak és szeretnek dolgozni, mert cigányok. 

Ha nem érzünk magunkban elég erőt vagy késztetést, hogy a diszkriminációval vagy a strukturális rasszizmussal küzdjünk, az is teljesen elfogadható álláspont, viszont, az sem haszontalan magatartás, hogy amikor azon kapjuk magunkat, hogy az első benyomásunk, reakciónk határoznak meg egy döntést, vagy fentiekhez hasonlatos szófordulatok jönnek a nyelvünkre, akkor érdemes emlékeznünk arra, hogy ez nem „természetes”, hanem tanult viselkedés, és mint ilyen, felülírható, új tudással. Az előítéletesség eltörölhető, egyszóval, képesek vagyunk másképp is tekinteni roma embertársainkra, mint eddig. 

De milyen eszközökkel írhatjuk át a belénk nevelt történeteket? Apró, egyszemélyes eszközökkel is akár, melyeknek az alapja a kíváncsiság. Konkrét helyzetekben, amikor az első, ösztönösnek hitt reakciónk bekapcsol, nem adjuk át magunkat neki, hanem egy pillanatra megállunk és azt mondjuk, lássuk, mi lesz akkor, ha teljes bizalmat szavazok meg ennek az embernek, ahelyett, hogy elküldeném, elkerülném, vagy magamhoz szorítanám a táskámat. Innen kezdve a különböző cikkek, tanulmányok olvasásáig, élő kapcsolatok kereséséig és a kezdő kíváncsiság életben tartásáig nagyjából bármi segíthet abban, hogy felülírjuk a rossz tapasztalatunkat vagy időnkénti alaptalan félelmünket.  

A cikksorozat a “pRObléMA?” elnevezésű, a romákkal szembeni előítéletek leküzdését célzó érzékenyítő projektünk keretében készül, amelyet a romániai Nemzeti Kulturális Alap támogat. A cikksorozat célja a romákkal kapcsolatos “tudásunk” gazdagítása, az előítéleteink megértése és az elutasításunk mértékének csökkentése azáltal, hogy biztosnak hitt meggyőződéseket árnyalunk vagy más megvilágításba helyezünk.