A Sepsi HACs előszava:

Az oktatási deszegregáció olyan kérdés, amely egyelőre csak szűk szakmai körben foglalkoztat néhány embert, miközben a hatása az egész társadalmat érinti. Míg a törvény Romániában explicit tiltja a szegregált iskolák működését, az ország több településén könnyedén beazonosítható a “cigányiskola”, ha nem is papíron, de a közbeszédben mindenképp. 

Ezeknek a cigányiskoláknak a fenntartása majdhogynem érthető, hiszen olyan sok fronton kéne beavatkozni – gondoljuk mi, hogy arra a világ pénze sem lenne elég. Eközben néhány jó példa, néhány érdekes társadalmi kísérlet azt mutatja, hogy ha van valós akarat a közoktatás kiegyensúlyozottabbá tételére, akkor már nem is a világ pénzére van szükség. 

A cigánygyermekek integrálása a fősodor oktatási intézményekbe erős vagy mérsékelt ellenszenvet, jobb esetben kétkedést vált ki mindenkiből, aki ezt a felvetést hallja. Kivételt képez az a néhány szakember, aki ténylegesen kipróbálta és átélte, de ők olyan kevesen és halkan vannak, hogy a puszta létezésükben is kételkedünk. 

A spontán szegregáció egy olyan kifejezés, amit vállvonogatás közben, megjátszott szomorúsággal lehet mondani egy ideillő beszélgetésben. Arra gondol ilyenkor a közlő, hogy ha egy körzeti iskolából a szülők egy része elviszi a gyermekét más iskolákba, akkor óhatatlanul is a szegényebb, elhanyagoltabb, nélkülöző, roma gyerekek maradnak többségben, vagyis a szegregáció spontánul alakul ki, arról igazán senki nem tehet, ha egy szülő úgy dönt, hogy átíratja a gyermekét egy másik tanintézményben. És ez igaz is. Viszont a tömeges exodushoz az is szükséges, hogy a többi iskolában annyi osztály legyen, amennyi szükséges az emelkedett létszám befogadásához, vagyis, ha az egyik iskolában tanévente új osztályt indítanak, míg a másik iskola harmadik emelete fokozatosan kiürül, akkor az nem spontán szegregáció, hanem tudatos politikai és intézményes döntés, amit a szülő egyszerűen csak kihasznál. 

Az oktatás, és ezen belül a közoktatás, nem egy önmagában létező szektor, amely csak a gyerekeket érinti. A közoktatás annak a folyamatnak a neve, amely során az állam keretet teremt arra, hogy apró, önálló döntésekre nem képes, ok-okozati viszonyokat nem értő állampolgárokból felelős, értő, a közösségért tenni akaró, termelő (?) felnőttek váljanak. Az, hogy milyen értékrenddel és tudással rendelkező felnőtt állampolgárok népesítenek be egy országot, legalább annyira a közoktatásnak a kérdése, mint a családé vagy a tágabb szocializációs kereté.

Minden befektetés, beruházás, kísérletezés, innováció, támogatás amit ettől a szektortól megvonunk, egyenes arányban csökkenti azoknak az állampolgároknak számát, akikkel közösen alkotni tudunk. 

Minden befektetés, beruházás, kísérletezés, innováció, támogatás amit ebbe a szektorba invesztálunk, egyenes arányban növeli azoknak az állampolgároknak a számát, akik a közösség gyarapodását szolgálják. 

Az alábbiakban egy cseh iskola deszegregációs törekvéseit és sikereit mutatjuk be. A cikk eredetileg a www.romea.cz oldalon jelent meg angol nyelven, a fordítást a mesterséges intelligencia a segítségével a Sepsi HACs munkatársai végezték. A magyar nyelvű szöveg tördelése, a kiemelések és fotók szintén a Sepsi HACs munkája. 

Az eredeti cikk linkje: http://bit.ly/49Yh43I 

Krnov, Csehország: Egy elit iskola tucatnyi roma diákot integrál sikeresen azáltal, hogy figyel a szükségleteikre

Tizenhat évvel ezelőtt Karel Handlíř fiatal tanárként kezdett dolgozni Krnovban, Csehországban egy matematikára specializálódott elit általános iskola igazgatójaként. Ezidő tájt történt, hogy a városvezetés úgy döntött, hogy bezárja a szegregált iskolákat, és a diákokat elosztja a többi általános iskola között.

Az első évben Handlíř több mint 40 roma diákot vett fel a megszűnt szegregált iskolákból. Bár elmondása szerint a kezdet nem volt könnyű, az iskola sikeresen integrálta a roma tanulókat.

Handlíř hangsúlyozza, hogy a kulcs a helyi önkormányzat (mint fenntartó), az iskola vezetése és a tanárok együttműködésében rejlett. „Igazgatóként az első évben sok mindent kipróbáltunk. Például hat roma gyermeket tettünk egy osztályba, és a hangulat teljesen megromlott – senki sem akart ott tanítani” – emlékszik vissza a nehéz kezdetre.

„Be kellett ismernünk, hogy olyan kihívással állunk szemben, amelyet nem tudunk megfelelően kezelni. Ez rontotta az oktatás minőségét, veszélyt jelentett egyes tanárokra, diákokra és az iskola hírnevére is. Ezért kezdtünk megoldásokat keresni” – mondja az igazgató.

Megismerni a diákot, akit tanítasz

Handlíř felkereste az összes újonnan beiratkozott roma gyermek családját. „Egyenként beszéltem a szülőkkel és a gyerekekkel, láttam, milyen környezetben élnek, érdeklődtem, mire van szükségük. Többé nem voltak számomra névtelen emberek – épp ellenkezőleg, tisztán el tudtam képzelni, milyen problémákkal küzdenek. Ez felnyitotta a szemem. Erre alapozva kezdtük el tervezni a következő lépéseinket” – meséli.

„Rájöttem, hogy ha valaki hatgyermekes családban él egy egyszobás lakásban, ahol nincs áram, a fűtést egy széntüzelésű kályha adja, és a vizet PET-palackokban kell behordani, akkor nagyon nehéz ilyen környezetben tanulni vagy házi feladatot készíteni. Ha elvárjuk, hogy ezek a gyerekek felkészüljenek az órákra, akkor lehetetlenné tesszük számukra, hogy megfeleljenek az elvárásoknak” – mondja.

A gyerekek és szülők szükségleteinek meghallgatása

A nonprofit szervezetekkel és az önkormányzattal együttműködve létrehoztak egy tanulóközpontot a hátrányos helyzetű városrészben, ahol a gyerekek otthonos környezetben tanulhattak egy terepmunkás segítségével. Ez a munkatárs a családokat is látogatta, és igyekezett motiválni őket, hogy küldjék el gyermekeiket a foglalkozásokra.

A szülők rendszeresen meglátogathatták a központot, hogy meggyőződjenek róla, hogy a gyermekeik jól érzik magukat és biztonságban vannak. „Később az iskola működtette a központot. A korrepetitorok közvetlen kapcsolatban álltak a tanulók tanáraival, pontosan tudták, mire van szüksége az adott gyereknek. Mindkét fél áttekintést kapott a gyermek fejlődéséről. Így a tanár dicsérhette a diákot az órán, kiemelhette az erőfeszítéseit, és motiválhatta őt” – írja le Handlíř a sikeres modell kialakulását.

A következő években az iskola létrehozott egy fejlesztő központot is, amely a hároméves kortól kezdődő képességfejlesztést segítette azoknak a gyerekeknek, akik óvodai nevelés hiányában lemaradtak bizonyos készségekben. Ebben a központban fejlesztették az absztrakt gondolkodásukat, a színek ismeretét – mindazt, amit a gyerekek általában az óvodában sajátítanak el, de a roma gyerekek gyakran nem járnak óvodába, különböző okokból kifolyólag.

„Az új központba a gyerekek a szüleikkel együtt jártak. A szülők kávéztak, miközben a tanítók a gyerekekkel dolgoztak, ahogy az óvodában tennék. Aztán havonta egyszer egy kiválasztott óvodát is meglátogattak, ahol egész nap együtt töltötték az időt, amíg a szülők megszokták a környezetet és elkezdtek nem félni az idegen környezettől. Így fokozatosan megváltozott a hozzáállásuk az intézményhez, és a roma gyerekek lassan elkezdtek óvodába járni” – magyarázza Handlíř.

Ez a szülőkkel végzett munka bizonyult végül döntőnek a folyamat sikerében. Sokan nem tartották helyes lépésnek a szegregált iskolák bezárását.
A roma szülők gyakran maguk is ilyen iskolákba jártak, és biztonságosnak tartották azokat a saját gyermekeik számára is. Ezért aggodalommal figyelték, ahogy gyermekeiket azokba a többségi iskolákba helyezik át, amelyektől ők maguk féltek.

„A roma közösség gyakran szeret együtt maradni. A szétválasztás számukra stresszes. Félnek attól, hogy gyermekeiknek nem lesznek barátaik, és hogy mások kinevetik, kicsúfolják őket. Emellett félnek az oktatástól is és az ehhez rendelt elvárásoktól is. De amint megszokták, el is kezdtek megfelelni ezeknek” – mondja Handlíř.

A nem roma szülők ezzel szemben – az előítéleteikre és a tapasztalataikra alapozva – attól tartottak, hogy a roma gyerekek hatására az ő gyerekeik „elvadulnak”, és hogy az oktatás színvonala csökkenni fog.

„Kevesen veszik észre, hogy az iskola a gyerekek laboratóriuma, ahol egymástól tanulnak – főleg társas szinten. Megtanulják, hogyan álljanak ki a véleményük mellett, hogyan tartsák meg az értékeiket. Öntudatlanul is elgondolkodnak azon, miért sikeres valaki az iskolában, vagy miért nem. Megtapasztalják a közösséghez tartozás érzését” – hangsúlyozza az igazgató, kiemelve az etnikai együttnevelés előnyeit.

Ne feledkezzünk meg a tanárokról sem

A szociokulturálisan hátrányos helyzetű diákok nagyobb számban történő befogadása természetesen nagyobb terhet ró a tanári karra is. Több időt és energiát igényel, és új módszerek bevezetését teszi szükségessé. „A kezdetben ez nagy stresszt okozott. Én magam is tanítottam olyan osztályban, ahol hat roma gyerek volt, és nem tudtam mindenkit összhangba hozni. Úgy éreztem, kudarcot vallok. Nem mondom, hogy mindenki lelkes volt, és senki sem merült ki az átalakulás miatt, de végül működött a dolog” – vallja be Handlíř.

Ezért fokozatosan támogató intézkedéseket vezettek be az oktatók segítésére. „Rendszeresen tartunk Tematikus Csütörtököket, tapasztalatcserés alkalmakat, tanulócsoportokat. A tanárok az úgynevezett 3S-modell szerint dolgoznak: együtt terveznek egy órát, megtartják, majd közösen értékelik. Így párban is tudnak dolgozni” – sorolja az igazgató a változás lépéseit.

A pedagógusokat egy iskolai szaktanácsadó központ is segíti, ahol pszichológusok, szociálpedagógusok és gyógypedagógusok dolgoznak. Ők támogatják a tanárokat, hogy a lehető legjobban tudják a munkájukat végezni.

Ma, 16 évvel később Handlíř pozitívan értékeli az iskola változásait. Az iskolai légkör jó, a tanulók eredményesen teljesítenek. Emellett sikerült felkelteni a roma gyerekek és szüleik érdeklődését a középiskolai továbbtanulás iránt is és lassanként akadnak olyan roma diákok is, akiket felvesznek a középiskolákba. Handlíř ma már szívesen járja az országot, hogy megossza tapasztalatait más iskolákkal.

Az igazgató elismeri, hogy ezek a változások nem egyik napról a másikra történnek. „Sokan gyorsabb eredményt várnak. Mi azonban inkább arra törekszünk, hogy a gyerekek eljussanak a kilencedik osztályig, még ha ez gyengébb tanulmányi eredmények árán is történik. Nem ingyen kapják az eredményeket – keményen kell dolgozniuk érte. De látjuk, hogy fejlődnek. Már nem buknak meg az iskola első éveiben, mint korábban” – meséli.

„Óriási változás történt a [roma gyerekek] szocializációjában. Részei az iskolának és a baráti közösségeknek. Ez befektetés a jövőbe” – zárja gondolatait az igazgató.