Ötödik fejezet, amelyben arról beszélgetünk, hogy miért nem járnak a roma gyerekek iskolába, és ha járnak, miért nem végzik el, hiszen minél több osztályuk lenne, annál jobban hasonlítanának hozzánk és annál könnyebben kapnának munkát és annál kevésbé lennének szegények, nem igaz? 

Amikor a roma gyerekek iskolázottságáról beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk elfelejteni mindazt a munkát, amit mi, többségi, privilegizált szülők befektetünk a tanév minden egyes napján – hétvégét is beleértve -, hogy gyermekünk még csak nem is jól teljesítsen, hanem legalább fenn akadjon a román oktatási rendszer szűrőjén. Gyakran hallunk olyan véleményeket, hogy ne meleg étellel, ösztöndíjjal vagy egyéb javadalmazással motiváljuk a roma gyerekeket az iskolába járásra, hanem “értsék meg, hogy a saját érdekükben fontos iskolába járni”. 

Ezzel egyidőben, viszont, a szakirodalom azt mondja, hogy az agynak az ok-okozati összefüggésekért felelős része nagyjából 20 éves korunkra fejlődik ki, tehát nincs az a gyermek, amelyik 6-8-10 évesen a “saját érdekében” járna iskolába. Akik járnak, azért teszik, mert egy felelős felnőtt a környezetükben minden reggel felébreszti őket, betereli a fürdőszobába, emlékezteti a fog- és arcmosásra, ezalatt elkészíti az uzsonnájukat, ellenőrzi a táskájuk tartalmát, megpucolja a cipőjüket, kikészíti a napi ruhát, előveszi az időjárásnak megfelelő kabátot, és ha kinőtte a gyermek, újat vesz helyette, majd a mindennel felruházott gyermeket elkíséri az iskolába. Délután érte megy, hazaviszi, meleg ebédet ad neki, majd házifeladatot old vele, és odateszi a gyerek kezébe a könyvet, amit olvasnia kell. Ilyen feltételek mellett sem garantált a gyermek benn maradása az iskolában, hiszen ezekhez szoktuk még hozzáadni a különórákat, az edzéseket, a sakk- és lego köröket, a zene tanfolyamokat és táncot, illetve, ha szüksége, a logopédust és egyéb fejlesztő pedagógust. 

Mi történik, azonban, ha egy gyermeknek ezek közül szinte semmihez sincs hozzáférése? Sőt, ha tiszta ruhába indul ugyan iskolába, de mire megérkezik, a combja közepéig sáros és mocskos, mert ahol ő él, ott nincs aszfalt és járda? Nincsenek szemeteskukák, nincsen folyóvíz a lakásban, melegvíz csak lábosban és kályháról, kályhában fa segélyből, és villany a szomszédtól. Mi motiválhat egy ilyen gyermeket az iskolába járásra, különösen, ha nem ismer egyetlen felnőttet sem, akinek iskolája lenne, vagy akinek az élete jobbra fordult volna, mert elvégzett 10 osztályt?

Néhány külföldi példából tudjuk, hogy megközelítőleg 25, átlagosan élő család gyermeke tud “felzárkóztatni” kb. 3 nagyon hátrányos helyzetű (roma) gyermeket egy osztályteremben. Ehhez, nyilván arra is szükség van, hogy egyáltalán bekerüljenek ezek a gyermekek a többségi iskolákba, majd az ott tanító személyzetnek tudása legyen a fejlesztő pedagógiáról, valamint, hogy az iskolában elérhetőek legyenek azok a kisegítő programok, amelyek valamelyest kiegyensúlyozni tudják az otthoni támogatás hiányát. 

Viszont, ha be sem kerülnek a roma gyerekek a többségi iskolákba, és megfelelően képzett személyzet sem foglalkozik velük, a megszokott, iskolások számára elérhető városi programokra sem viszik őket, hogy ne okozzanak zavart a befogadó hely munkaközösségében, akkor vajon milyen esélyekkel vág neki egy szegregált, gettósodott roma közösségben élő gyermek az iskolának? És milyen esélyekkel marad meg benne?

A jelenleg érvényben lévő romániai tanügyi rendszer szinte teljesen vak a hagyományos, “könnyű” viselkedésmódtól eltérő habitusú gyerekekkel szemben. Ennek az okai a teljes társadalmi berendezkedésben keresendők, de az fontos, hogy legalább azok, akik pontosan tudják, mekkora munkát igényel a család részéről bent tartani a gyermeket az iskolában, ne támasszanak hasonló elvárásokat olyan gyerekekkel szemben, akiknek részben vagy teljesen hiányzik a hátuk mögül ez a munka. 

Említettük már, hogy a cigánygyűlölet tanult reakció a tőlünk eltérő külsőre és viselkedésformára, tehát nem természetes, nem örökletes. Az óvodás és kisiskolás korú gyermekek alig érzékelik ezt a különbséget, nagyjából 8-10 éves korukra tanulják meg, hogy a cigánygyermeket egy kicsit utálni kell, de legalább félni, irtózni tőle, és messzire kerülni őt. Ha egy többségi osztályba roma gyermek kerül, a reakciók rendszerint a “rendes, pedig cigány” és “írjunk alá kérést az igazgatóság felé, hogy vigyék el innen a gyermeket” tengelyen mozognak. Ha meg nem többségi iskolába jár a gyermek, akkor a másik lehetősége a szegregált roma iskola, amit ugyan tilt a törvény, mégis szerte az egész országban működnek. 

Mintha azt szeretnénk, hogy a roma gyermekek olyan felnőttek legyenek, akik nekünk is megfelelnek, de ne velünk egy környezetben fejlődjenek, hanem valahol távolabb tőlünk, és majd készen kapjuk meg a “rendes, pedig cigány” embert. 

És amíg nagy, betonbiztos struktúrákat nem tudunk egymagunk megváltoztatni, tudunk azért tenni, hogy minél több roma gyermek jusson hozzá ugyanolyan minőségű oktatáshoz, mint a saját gyerekeink. Ne írjunk alá roma ellenes petíciókat, ne ijesztegessük saját sarjainkat a romákkal, ne beszéljünk csúnyán, megalázóan a kolduló gyermekkel, ne engedjünk meg magunknak olyat velük szemben, amit nem fogadnánk el más felnőttől a saját gyerekünkkel szemben. Mi több, ha ismerünk beiskolázás környéki roma gyermeket, biztassuk a családját, hogy adja a mi iskolánkba, a mi gyerekünk osztályába, akár járjunk közben az érdekében, és hagyjuk a saját gyermekünket nyugodtan játszani a roma gyerekekkel. Ennyi kezdésnek meg is teszi. 

A cikksorozat a “pRObléMA?” elnevezésű, a romákkal szembeni előítéletek leküzdését célzó érzékenyítő projektünk keretében készül, amelyet a romániai Nemzeti Kulturális Alap támogat. A cikksorozat célja a romákkal kapcsolatos “tudásunk” gazdagítása, az előítéleteink megértése és az elutasításunk mértékének csökkentése azáltal, hogy biztosnak hitt meggyőződéseket árnyalunk vagy más megvilágításba helyezünk.